Alexandra Woo (kész)

Jellem

Az embernek legnehezebb a bemutatkozás, főleg, ha nem egészen tudja, hogy ki is maga. Úgy alakult ki bennem minden érzelem, hogy a legtöbbet elrejtetem, és a körülöttem lévőknek színészkedem. Ha igazat mondok, az a baj, ha színészkedem, az a baj, szóval néha már a hajamat tépkedem.
Beképzelt? Igen, sokan mondják, ám magamat nem tartom annak. Megmondom azt, amit gondolok és kiállok az igazamért mindenkivel szemben. Ennél is többem említették már azt, hogy érettebb vagyok a koromnál, és ezért nem szeretek barátkozni a korombeliekkel. Mindig felmérem az embereket magam körül, mert nem szeretem a meglepetéseket, és így tudom, hogy kiben bízhatok meg és kiket kell hanyagolnom. Végül is, nem kell mindenkit szeretni, nem igaz? Aki megismer, általában azt mondja „Első látásra néha unszimpatikus egyéniség, de amikor igazán kiismered, rájössz mit miért csinál, és nagyon szerethető tud lenni.”
Kicsit, mondhatom magamat erőszakkedvelőnek, de az esetek nagyobb százalékában próbálom a pártatlanságot és a hidegvéremet megőrizni.
Ha az ember őrült, vagy egy óriási nagy bohóc, a legjobb, ha elkerül, mert az ilyenekkel néha olyan rideg tudok lenni, hogy eléggé magukra veszik. Nem szeretem a bolondozást, még is, a kedvenc énekesem is egy majom. A két véglet…
De, végül is nem mondanám magamat annak a depressziós embernek. Tudok mókázni és viccelődni is. Minden attól függ, milyen a kedvem és a körülmények, ám a humorom nem a legjobb. Az elmondás alapján egy morcos lánynak tűnhetek, de nem így van, csak legtöbbször semmitmondó az arckifejezésem. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a váratlan fordulatokat, szeretek ilyeneket okozni másoknak. Jó érzés kiszámíthatatlannak lenni.
Hogy mi is az álmom…? Gyakran elgondolkoztam ezen, és mindig arra jutottam, hogy a legjobb énekes. De, mindenki az akar lenni, nem igaz? Én olyan énekes szeretnék lenni, akit szívből szeretnek a rajongók, és én viszont, akit nem csak a kinézetéért kedvelnek, hanem a hangjáért és a tehetségéért. Olyan… Rain nőben!
Az elején nagyon elgondolkodtam, hogy melyik szakra menjek. Végül is, az ének szak volt a leglogikusabb. Ha befutok k-pop énekesként, akkor eleve megtanítanak a színészkedésre, így a dráma kiesett. A tánc szintén ebbe a kategóriába tartozik. A hangszer tudásom meg nem annyira lényeges, ám alapfokra majd fel tudnak húzni akkor. Elég érdekes, de a leendő ügynökségemnél addig fogok reklamálni, amíg egy fiú együttesbe nem raknak, leader, rapper és énekes. Elég érdekes lenne, nem? Az biztos, hogy nem szokványos. Amúgy is, az ellenkező nemmel mindig jobban kijöttem. Náluk nem téma a divat, és nem siránkoznak azon, hogy mit vegyenek fel, vagy hogy szerelmesek, és ez nekem tetszik.

ET/Szj. példa

A paravánra helyeztem az ecsetet, és végre elkezdtem a jól megérdemelt festést, ha már két hetet kellett várnom azokra a nyavalyás ecsetekre, amiket a bátyám küldött Koreából. Ha már chanel kölnit használ, elsőbbségivel is küldhette volna őket, de hanyagolva a mérgelődést, mázolás közben gondolkoztam, hogy vajon mit is kerekítsek ki a képből. A vonalakat vonalak követték, és ismét vonalak. Ez szokta beindítani a fantáziámat, és pár órán belül ki is kerekedett a fekete-fehér virág a vásznon. Amúgy is rövidke frizurám csutkacopfba volt kötve, nehogy festékes legyen, ám eleve a sötétebb féle hajamon nem igazán látszódott volna meg.
Nincsen tökéletes kézügyességem, de gépről én is jól tudok másolni, így majdnem ugyan az a kép rajzolódott ki a paravánon, mint ami a monitoron volt látható.
Mind a két csuklóm sötét színben pompázott, és egy fekete csík is megjelent az arcomon, amit mindaddig észre sem vettem, amíg a mellettem lévő tükörbe nem néztem.
Pár pillanat múlva valami tocsogó hangra lettem figyelmes, majd megfordulva kiderült, hogy a macskám cammog végig nagy mosollyal a szőnyegen, maga után fekete foltokat hagyva.
- Ha… HanJang! Azonnal sicc kifele! – fogtam meg nagy haraggal az amúgy szeretetre méltó kiscicámat, és kiraktam a házból a kertbe. Egy kis labdát is elgurítottam előtte, hogy ne is slisszoljon be, hanem játszon vele. Ez az egyetlen dolog (na jó, nem az egyetlen), ami nélkül nem tudok élni. A macskák. A környezetemben mindig kell lennie egy macskának, hogy normálisan tudjam végezni a dolgomat.
- Alexa!!!! ALEXA!!!! – sétált gyorsan felém jó anyám üvöltözve. – Vedd már ki a fülhallgatót a füledből! – ekkor eszmélek rá, hogy már megint bent hagytam. Képes vagyok olyan mértékben elmerülni a zenébe, hogy teljesen kikapcsolok, és még egy háború sem tudna felébreszteni az álmodozásomból.
- Jött egy levél kislányom. – nyújtott nekem egy fehér borítékot. – Amúgy, elfelejtetted meghallgatni a cd-t, amit a bátyád küldött! Ennyire vártad azt a nyavalyás ecsetet? – íy a borítékkal együtt egy cd-t is a kezembe nyomott. Betéve a laptopba, már is elindult egy dal, ami természetesen a testvérem együttese énekelt. Most szeretnének kiadni egy új albumot (nem, mintha ebben az évben nem adtak volna ki nyolcat…, de tényleg túl vannak terhelve.), és általában én vagyok a fő kritizálójuk. Ennek ellenére sohasem tudtam rosszat mondani róluk, pláne nem az egyik tagról.
A szám címe Alone, és igen pörgős dalnak bizonyult. Mivel japán album – hogy én mennyire nem szeretem a japán k-pop számokat -, dubstep műfajú volt, amiért viszont oda és vissza vagyok. E-mailben elmondtam Kevinnek a véleményemet róla, hogy miben lehetne javítani, és mi a legjobb, aztán felbontottam a borítékot, és kivettem belőle a papírt. „Szeretettel várjuk önt a Sunshine szakképző iskolában…” Tovább nem is olvastam. Hallottam már róla, és nincs is messze, de valami itt nem stimmelt. Az iskola nem szokott csak úgy meghívókat küldözgetni. És ekkor, felpattant az isteni szikra.
- AAAANNNYAAAAA! – üvöltöttem. Tudtam, hogy az ő keze áll a dologban. Budapesten egy csodálatos házban élünk, hála a híres neves Kevin Woo-nak… de azért ez túlzás.