Nagy B. Dominic

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: Zalaegerszeg; 1997. Szeptember 21.
KOR: 15 éves
CSOPORT: Színjátszó
OSZTÁLY: 9. színjátszós osztály
KARAKTER: eredeti

Egy kis kiegészítés

BECENEVEK: Bátor; Dom; Domi; Domci
SZERET:
– Bátyját
– Színészkedni
– Kontaktlencsét hordani
– Stírölni a csajokat
– A divatot
– A kalandregényeket
NEM SZERET:
– Önteltséget
– Nagyképűséget
– Felvágós egyéneket
– Lenézést
– Mogyorót
– Szemüvegjét
BESZÉLT NYELVEK:
– Magyar (anyanyelve)
– Angol (társalgás és szakmai szinten)
– Spanyol (társalgási szinten)
TITOK:
– Derítsd ki őket, ha érdekel

Jellemem

Kedves, vicces és okos is vagyok, de bátorságból sem szenvedek hiányt. Ravasz is tudok lenni, ha úgy adódik, de a kis baráti körömben erre nem nagyon van szükség. Barátaimért kiállok, hiszen ha nem tenném, akkor ők miért tennék meg? Szóval vigyázz, hogy kibe is kötsz bele ^^ Bevállalós vagyok, nem tagadom, hiszen ha a dologban mókát, kihívást, és izgalmat látok, akkor eszemben sincs hátat fordítani, és gyáva nyúlként elmenekülni.
Sokan tartanak a haverjaim közül mókamesternek… Nem alaptalan, ugyanis szeretek viccelődni, legfőképpen másokkal. Az eszemet is nagyon szeretem használni, és ha tudom, hogy igazam van, akkor kiállok az igazamért, és addig nem nyugszok, ameddig ki nem mondják, hogy nekem van igazam. Mondhatják rám, hogy okos tojás, de nem vagyok az. Attól, hogy van eszem, és használom is, még nem kell rögtön annak titulálni, vili?
Mérges nem nagyon tudok lenni, valahogy határozottan nyugodt természetű vagyok. Azonban, ha elszakad a cérna, olyankor nem kímélem az illetőt, minden erőmmel azon vagyok, hogy bosszút álljak rajta. Ha nem szavakkal, akkor fizikai erőt szoktam használni, de az sokkal rosszabb. Viszont, ha nem muszáj, akkor nem szoktam verekedni.
Hmm… azt hiszem, semmit nem hagytam ki, ha pedig mégis, akkor idővel úgy is ki fog derülni a számodra, hogy milyen is vagyok. Legfeljebb kinyitod a szádat, és megkérdezed. ^^

Előtörténetem/Szerepjáték példám

El fogok késni! Annyira nem csípem, amikor eltűntetik a kontaktlencséimet. Szemüvegben meg nem célszerű beesnem a táncórára, mert van egy olyan sejtésem, hogy gyorsan lekerül a fejemről, s nem úgy, hogy magamtól leveszem. Ez az én szerencsém. Alig vagyok itt, de már a halálba kergetnek a többiek. Mindegy is, most nem ezen kell gondolkodnom, hanem azon, hogy hol keressem a lencséket. A nagy kutatás közepette, felvettem a melegítőnadrágomat, egy egyszerű fehér rövid ujjút, s az egyetlen ép pár cipőmet. Még szerencse, hogy ezt eldugom, és a szobatársaim nem találják meg. Hagy higgyék csak azt, hogy nincs normális cipőm –ami részben igaz, hiszen a másik egy pár helyen el van szakadva–, s így legalább ezt az egyet épségben hagyják.
Kimentem a fürdőbe, hátha ott vannak, amiket keresek, de sajnos nem volt itt sem szerencsém. Viszont, ha már itt vagyok, akkor megmosom az arcomat. A hidegvíz teljesen felfrissített, csak azt sajnáltam, hogy nem láthatom magamat a tükörben, csak szemüvegben. Mindegy is… Visszamentem a szobámba, és sóhajtva dőltem le az ágyra. Gondolkodni kezdtem, hogy merre is kereshetném még a kontaktlencséket, de nem jutott eszembe egyetlen egy hely sem. Órára, meg muszáj mennem, nem szabad többet hiányoznom, mert tuti kicsapnak. Azt meg egyértelmű, hogy nem szeretném. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, mikor hirtelen nyílt ki az ajtó, s egy idősebb diák lépett be rajta. Csak látásból ismerem, nem beszéltünk még soha. Meglepetésemre, a kontaktlencséimet hozta vissza, amire én persze ledöbbentem. A nevem rajta van a tartón, talán innen tudhatta, hogy hova is kell hoznia.
– Kö… köszönöm. –motyogtam, még mindig teljesen lefagyva, amire csak egy vigyort kaptam, és már nem is volt ott.
Nem vesztegettem tovább az időmet, visszamentem a fürdőbe, s gyorsan behelyeztem őket, majd irány vissza a szobába. Ott megfogtam a tornazsákomat, beledobtam a törölközőm, s a kulacsomat, majd fejvesztve rohantam. A folyosón lévő órára pillantottam egy pillanatra… nem kellett volna, hiszen tíz perce az órán kellene lennem. A tanár kitekeri a nyakamat, hogy megint késtem. Magyarázkodni meg nem tudok, s csak rosszabb, ha állok előtte, mint egy kuka. Átvágtam a folyosókon, a tömegen, s a Nyugati szárnyba érkeztem. A termet gyorsan megtaláltam, de az ajtó előtt megtorpantam. Érdemes egyáltalán bemennem? Hiszen, az első tíz percet sikeresen lekéstem, lehet felesleges már bemenni. Mély levegőt vettem, és bátortalanul bekopogtam. Ha már késtem, ez a minimum. Bár, ahogyan hallom, nincs sok értelme, a zene miatt úgy sem hallják. Vártam fél percet, s a kilincset lenyomva, beléptem az ajtón. Mr. Crosseria éppen a földön ücsörög, és… egyedül? Hol vannak a többiek? Ilyenkor már nem tömve szokott lenni a terem?
– Elnézést a késésért, többet nem fordul elő… –igaz, ezt már hallotta tőlem egy párszor, s mindig megszegem, de el lehet hinni, hogy nem önszántamból. Az ajtó mellett várakozok, hogy most mi is lesz: maradhatok, vagy elzavar, mondván, ha már késtem, felesleges bent lennem.