Végvháry Hanna

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: Debrecen, 1988. ugusztus 29.
KOR: Huszonnégy év
CSOPORT: Tanárok
OSZTÁLY: -
KARAKTER: eredeti

Egy kis kiegészítés

BECENEVEK Hann, Hannus
SZERET: Citromos fagylalt || Jack Daniel's Whiskey || Shakespeare drámái || 15 cm-t meghaladó sarokkal rendelkező magassarkúk || Színészkedés || Vörös rózsa || Marilyn Monroe ||Vattacukor illatú parfüm || Szexi fehérneműk || Futás || Balett

NEM SZERET: || Csípős ételek || Hús || Opera || Egyedüllét || Kötöttségek || Bocsánat kérés || Vezetés || Csend

BESZÉLT NYELVEK: Angol || Német || Orosz
TITOK: Lefeküdtem az egyik diákommal || Nem hordom az eljegyzési gyűrűmet || Bukok a fiatalabb srácokra || Nem merek színpadra állni, mert leégtem a nagyközönség előtt.

Jellemem

Viruló, szexi, vonzó, elbűvölő, vad. Életemnek azon éveit taposom, mikor a nők szépsége a legtündöklőbb, kisugárzásuk pedig messze a legszexibb, ennek tudatában pedig szemérmetlen csábítókká válnak. Valahogy velem is így van ez. Soha nem tagadtam meg magamtól a kacérkodást, vagy éppen a szaftos flörtöket a közeli kávézóban, de még is volt valami, ami megállított, mielőtt még erkölcstelenül viselkedtem volna. Ez pedig az anyám volt és az élete, amit elrettentő példaként állítottam magam elé. A legnagyobb félelmem a mai napig, hogy egyszer olyanná válok, mint Ő. Még is csak az Ő vére folyik az ereimben, és túl mély nyomot hagytak bennem a látottak tizenévesen. Arról már nem is beszélek, hogy úgy érzem, minél vehemensebben próbálok tiltakozni az ellen, hogy Vivienné válljak, egyre inkább hasonlítok rá. De most inkább nézzük, milyen vagyok, Én.
Nagyszájú vagyok, ki tudok állni magamért, és nem esik nehezemre megvédeni érdekeimet. Ahogy mondják, nem engedek a negyvennyolcból.
Szeretek beszélni, szeretem kiönteni az érzéseimet. Mindig is szükségem volt valakire, akivel mindent megbeszélhettem, aki meghallgat és megértő velem szemben. Nem mondanám magam túl türelmes teremtésnek, de mivel tanár vagyok, az órákon muszáj vissza fognom magam, a tudatlan diákokat meg kell próbálnom megérteni. Pedig rettentően elítélem az intelligencia hiányos és tanulatlan embereket. Csak ezt akkor és ott tudom titkolni.
Attól függetlenül, hogy felnőttként kellene viselkednem, azt hiszem még mindig elég bohókás a jellemem. Van, hogy együtt nevetek a diákjaimmal egy-egy poénon, vagy benne vagyok egy-egy "meglepetésben", amit a kollégáimnak szánnak. De nem ítélem el őket azért mert fiatalok, még én magam sem voltam képes felnőni, és keresem önmagam a világban. Pontosan ezért semmiféle kínálkozó alkalmat nem utasítok vissza, és bármibe is bele vágok, általában sikerrel végzem el. Akármire rá lehet venni, ami ésszerű keretek között mozog. Igénylem a változatosságot, mert az állandóság untat. Ez pedig az életem minden területére igaz.
Talán a humorom egy kicsit csípősebb, mint kellene és van, hogy mondandóim gunyoros hangvételűek, de én tényleg törekszem arra, hogy senkit ne bántsak meg. Az már egy másik kérdés, hogy nem mindig sikerül.
Mint mindenkinek, nekem is van rossz szokásom. Ez nem más, mint a cigaretta. Már tizenhét éves korom óta aktívan dohányzom, és valahogy már annyira beleivódott az életembe a nikotin, hogy nem tudom eldobni.
Hogy valami érdekeset is mondjak, magamról vegetáriánus vagyok, már egész fiatalkorom óta egy falatnyi húst, vagy állati eredetű ételt sem vettem magamhoz.

Előtörténetem/Szerepjáték példám

1988 nyarán születtem, pontosabban augusztus 29-én, a tomboló nyári melegben, Debrecen egyik magán kórházában. Apám irodalom történészként tanított a debreceni egyetemen, imádta a munkáját. Nem csak, hogy csodálta az elismert írókat és költőket, de egy idő után már Őt is közéjük lehetett sorolni. Apám talán csak engem tartott előbbre, mint a költészetet, még anyám is kénytelen kelletlen ugyan, de visszaszorult a dobogó utolsó fokára születésemet követően. De ne siessünk ennyire előre. Szóval, visszatérve az én édes kis családomhoz. Anyám már kritikusabb eset, mint apám, főleg ha tüzetesebben is megvizsgáljuk az előéletét. Nem szeretnék rá közönséges jelzőket aggatni, így inkább csak idézném apám versének néhány sorát, mely még megismerkedésük hajnalán született: "Nem próbáltam elhessegetni a rózsaszín felhőket, különben kint találtam volna magam az utcasarkon szemben a cudar valósággal, kézen fogva egyetlenemmel". Szóljon apám mentségére, hogy megvakította a szerelem és csupán ezért volt képes elvenni egy annyira tudatlan, intelligencia hiányos és erkölcstelen nőt, mint Vivien. Azt hiszem nem is kell mélyebben belemennünk a szüleim románcába, mindenkiben kirajzolódtak viszonyuk körvonalai. Éppen elég.
Térjünk át arra a részre, hogy megszülettem. Vagy is először is megfogantam. Nálunk ennek is külön kis története van, ugyanis mivel anyám nem volt hajlandó elmenni semmiféle ultrahangra, csak a mindenféleképpen mellőzhetetlen és létfontosságú vizsgálatokon tette tiszteletét, így születésem pillanatáig, oh nem is bocsánat, egészen az apámmal való első találkozásomig mindenkinek azt magyarázta, hogy milyen gyönyörű, egészséges kisfia született. Nem is értem a nővérek, miért nem világosították már fel az első adandó alkalommal, hogy ne kelljen hisztériáznia, hogy én biztos nem az ő lánya vagyok, ugyanis ő egészen biztos benne, hogy fiú hozott a világra. Apám sajnos csak másnap reggel tudott bejönni, hogy pontot tegyen ennek a nevetséges ügynek a végére. Ezen kívül pedig minden baba holmim kék színben pompázott, a babaágyam fölé pedig még véletlen se az én nevem volt írva, hanem azé a fiúé, akire az egész család számított, hogy anyám megérzésének köszönhetően haza fog érkezni a kórházból. Botond. Ez állt a kiságyam felett... még jó, hogy akkor még nem tudtam beszélni, különben biztos, hogy anyámat felvilágosítottam volna, hogy mennyire szánalmasan viselkedett.
Miután hazakerültem, az életem egy merő felfordulás lett. Szüleim megbolondultak attól a tudattól, hogy egy új jövevény érkezett a hétköznapjaikba. Nem mondanám, hogy a helyzet magaslatán voltak gyereknevelésben, de azt hiszem harminc év távlatából ez felett is szemet tudok hunyni. Apám, amikor ideje engedte verseket szavalt, regényekből részleteket olvasott fel nekem a kiságyamnál ülve, és már fél évesen meg akarta tanítani nekem az abc-t. De ő legalább nem próbált már az első héten olajban tocsogó sült krumplival és rántott hallal megetetni, mint anyám. Hihetetlen nő volt, semmit nem értett a gyerekneveléshez. Valahogy aztán túléltem a gyerekkort mellettük, köszönhetően Evelinnek, aki apám segédje volt az egyetemen, és mivel nem volt hol laknia, néhány évre hozzánk költözött. Ő volt az egyetlen épeszű személy az életemben, azt hiszem. Legalábbis nyolc éves koromig.
Miután sikeresen átvészeltem az első pár évet, apámat nem hagyta nyugodni a lelkiismerete és előszeretettel járatott szavaló versenyekre, vagy küldött el mindenféle vetélkedőre, aminek köze volt egy kicsit is a költészethez vagy az irodalomhoz. Akkor még nem igazán ellenkeztem, hiszen próbáltam megfelelni apám elvárásainak. Ha pedig ehhez az kellett, hogy én is hódoljak az irodalom oltára előtt, akkor megtettem. Aztán évek múltán mikor az iskolába kerültem, már rájöttem, hogy a humán tantárgyakhoz húz a szívem, és nem csak kényszerből olvastam ezután a verseket és kötelező olvasmányokat, hanem mert nagyon is tetszettek. Szóval, apámmal megalapoztam a kapcsolatomat, meg volt a közös pont az életünkben.
Anyám meg? Igazából, soha nem tette túl magát a múltján és miután apám kijelentette, hogy ő nem akar több gyereket, más férfiak társaságát kezdte keresni. Persze, ezt mindig sikerült hibátlanul kiviteleznie, és még véletlenül sem bukott le. Vagy lehet, hogy lebukott, csak miután apám beleőrült az irodalomba és "feleségül" vette Shakespeare-t, majd Shelly-t istenítve háremet alakított, már teljesen elzárkózott a külvilágtól. Olyan átéléssel tudott beszélni egy-egy költőről, mintha egyenrangúak lettek volna Istennel. Volt, hogy apám napokat kimaradozott otthonról, mert beköltözött a városi könyvtárba és egymás után magolta a verseket és az irodalmárok életrajzát. Ilyenkor sokszor kellett kettesben maradnom anyámmal, aki ilyenkor szabadon hordott fel férfiakat a lakásunkra. Soha nem szóltam erről apámnak, főleg miután az egyik stricije megfenyegetett, hogy Vivient megöli, ha bárkinek is szólok a kapcsolatukról. Mit tehettem volna, inkább bezárkóztam a szobámba és én is az irodalom világába menekültem, csak hogy ne kelljen tudomást vennem arról, hogy az anyám a szomszédos szobában sikítozik, és nem feltétlen az élvezettől.
Így teltek a fiatal éveim. Volt, hogy néha nem bírtam és elindultam világgá... nem tartott sokáig ez a tervem, hiszen már az első alkalommal rájöttem, hogy senki nem vette észre az eltűnésem. Apám egyre kevesebbet járt be az egyetemre, és az óráit is leadta, hogy még többet kutathasson a hőn szeretett költői után, anyám nem kapott pénzt a "munkájáért", örülhetett, ha életben hagyták. Sokszor napokig még ennünk sem volt mit, eljutottunk a mélypontra. Elszegényedtünk, az apám fanatikussá vált és megbolondult, anyám pedig a cigarettán élt, amit kapott cserébe a szolgálataiért. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy meghalt apám egyik gazdag nagybácsikája, így örököltünk egy rakás pénzt, amiből ismét helyre állhattunk. Akkor már 19 éves voltam és muszáj volt döntenem a jövőmmel kapcsolatban.
Az első gondolatom az volt, hogy követem apámat a bölcsészkaron, én magam is az irodalommal fogok foglalkozni. Ehhez lett volna már némi előképzettségem, de rájöttem, hogy számomra ez túlságosan snassz munka lenne, nem bírnám az irodalom monotonitását én nem tudnék benne annyi szépséget találni, mint apám.
Így aztán a jelentkezésemet egy Színművészeti Egyetemre adtam le, ahová első próbálkozásom után felvételt is nyertem. Nem voltak előképzettségeim, de a dékán, aki felvett, ezt szerette bennem. Csiszolatlan gyémánt voltam, akit még nem törtek meg a kitörni akarás béklyói.
Már végeztem az egyetemen, sikeresen lediplomáztam, a legjobb színésznők soraiba tartoztam, rengeteg felkérés érkezett különböző színházakból, ahol szívesen láttak volna társulatuk tagjaként, tévéműsorokból, meghallgatásokról, ahol engem akartak. Éltem a lehetőséggel, mindenre igent mondtam, kamatoztattam a megtanult tehetségemet, a nagyra becsült publikum legnagyobb örömére szerepeltem. Néha már én éreztem úgy, hogy sok belőlem, s nem tudok felmenni a színpadra, hogy ezredszer is eljátszam ugyan azt az előadást, mert már mindent kihoztam magamból, amit színésznő letehet a színpadon a néző szeme elé. Kevésnek éreztem magam, kezdtem beletörődni, hogy a tanulmányaim befejeztével, kezdem elfelejteni a színészet művészetét, másfél év múlva már kiégtem, nem éreztem az erőt magamban az előadások előtt. A kritikusok töretlenül pozitív cikkeket írtak rólam, és a közönség továbbra is imádott, ők nem látták a bennem lefolyó változásokat. Lassan törtem össze, némán, és fájdalmasan.
Egy ilyen előadás után döntöttem úgy, hogy visszamegyek az egyetemre, ahol még annyira elememben voltam, s éltem. Egy egyetemi buli közepébe csöppentem, ahol megismerkedtem Mátéval. Szerelem volt első látásra. Vagy inkább csak örültem, hogy találtam valakit, akinek tetszettem, hiszen igen csak a béka segge alatt volt az önbecsülésem akkoriban. Máté egy fajta menekülési útvonalat jelentett a szüleim közeléből. Kapva kaptam az alkalmon, mikor megkérte fél év után a kezemet.
Huszonhárom évesen ott hagyhattam a szüleimet. Megmenekültem, és hálás voltam Máténak, még akkor is, ha az én javamra négy év volt köztünk a korkülönbség, hiszen akkor volt gólya az egyetemen. A szerelem, ami talán két évig tartott - a részemről -, egyik pillanatról a másikra kialudt. Puszta hálát éreztem iránta és barát volt inkább, mint a férjem. De nem voltam hálátlan, így nem tudtam elhagyni. Meg kellett tanulnom megbecsülni azt, amit kaptam az élettől.

Fél évvel később anyám meghalt, mint később kiderült AIDS-ben. A temetésén apám megütött. Soha nem mondta el, hogy miért tette. De nagyon valószínűnek tartottam, hogy anyám elmondta neki, hogy én tudtam arról, hogy zsinórban más férfiakkal csalja. Nem éreztem jogosnak, amit akkor tett, megszégyenített a családtagjaim előtt. Akkor mérges voltam rá, de két hét után túlságosan aggódtam érte, így muszáj voltam meglátogatni. Nem szólt hozzám. Anyám halála után nem beszélt senkivel, így az egyik verséből kellett megtudnom, hogy Ő is elkapta Vivientől az AIDS-et, amire még nincs gyógyszer. Már a végstádiumban van, az agybaja pedig egyre jobban elhatalmasodik rajta, így elzárkózott a külvilágtól, és bezárkózott a pincébe, és senkit nem enged le magához. Utoljára mikor Mátéval megpróbáltunk bemenni hozzá, a lábába állított egy konyhakést. Azóta Máté nem enged oda. Persze ennek ellenére minden másnap viszek neki ételt és amire szüksége van, de az arcát már évek óta nem láttam. Mindig elmesélem neki, hogy mekkora bukás volt a legújabb előadásom, és hogy mennyire nem érzem jól magam a színpadon. Meghallgat, de nem válaszol.

Újra csak fél éve történt, mikor ittasan álltam a színpadra, és nem voltam képes hozni a formám. Nem tudtam eljátszani Mozartból Constance-t, részegen, szidtam, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal a dékánt, aki felvett az egyetemre, aki azóta az apósom lett, mert mint a mellékelt ábrával együtt járt, ő Máté édesapja.
Nem tanácsoltak el a színháztól, betudták a fiatalkori siker meg nem emésztésének, és kaptam volna új esélyt. De ezután nem tudtam sem az apósom szemébe nézni, sem a közönség elé állni. Elbukott színésznő lettem, aki már nem tudta, hogy az életét milyen irányba kellene terelnie.
Máté szüleinek az ismerettsége kellett ahhoz, hogy újra legyen állásom. Életem végéig hálásnak kell lennem nekik, amiért munkát szereztek nekem drámaoktatóként egy középiskolában.
Így egy ideje a Sunshine Középiskolában tanítok, és még csak huszonnegyedik életévemet taposom. A színpadra nem merek felállni, távol tartom magam minden rendezvénytől, elutasítom a televíziós felkéréseket, már csak tanítom azt, amit egyszer nekem is átadtak, amiben azt hittem nem bukhatok el.