kerrie heraty

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: Cornwall, Anglia; 1994. 10. 29.
KOR: 17
CSOPORT: kívülálló
OSZTÁLY: angliai iskolában halaszt egy évet a 'sixth form'-ból
KARAKTER: eredeti

Egy kis kiegészítés

BECENEVEK kerrie
SZERET: Rajzfilmek, képregények, rajzolgatás, énekelgetés, modern fizika (és főként a Mindenség és a Relativitás elmélet), csőgatyák és egy csomó hardcore-rock-pop banda.
NEM SZERET: Ha szigorúan vesszük, voltaképpen bármit el tudok viselni, tehát semmi nem tartozik a "NEM SZERET" kategóriába. Legfeljebb... a nagyon-nagyon forró nyarakat.
BESZÉLT NYELVEK: Szülők révén anyanyelvi szinten angolt és magyart, oroszul és spanyolul tanulok - több, kevesebb sikerrel.
TITOK: nemi identitásom, életcéljaim (néha úgy érzem, önmagam előtt is) és, hogy szeretem Demi Lovato-t.

Jellemem

Kevesebb, mint fél év múlva tizennyolc leszek, és itt állok egyetlen egy árva, szerencsétlen életcél nélkül. Ezzel a semmivel lehet, hogy mindent elmondtam magamról?

Valamikor kihaltak belőlem az ambíciók. Azt hiszem, ez évvégén történt (diákosan évvége, tehát a nyári szünet kezdetén), amikor rájöttem, hogy olyannyira hülye vagyok, hogy tanulhatok akármennyire zseni módján szeptembertől a gimi utolsó évében, nincs az az isten, akihez érdemes lenne imádkoznom, hogy egyetemi oktatásba kerüljek. Pénzem az nincs – soha nem is volt, és nem is lesz – tehát ha mindent számba veszek, osztok, szorzok, az összes, amire magamtól számíthatok, nem több, minthogy kedvesen báj mosolygok és eljátszom, hogy nem irritálnak rohadtul az emberek (pedig de, nagyon is azt teszik). Ha ez sikerül, akkor esetleg elmehetek az érettségimmel a McDonald’s-ba eladónak, vagy vevőszolgálatosnak egy használtruha-butikba. Még nem tudom. Sőt, ami azt illeti, bármennyire is leplezem ezt, sok mindent nem tudok.

Most leginkább azt nem tudom, hogy a sok-sok zagyvaság, amit összehordok neked, hogyan is jellemez engem. Persze, minden egyes kimondott, leírt, gondolt szó tökéletesen elmond mindent egy emberről, de ilyen szempontból úgy tűnik, nem számítok embernek. Néha olyan üresnek érzem magam, vagy olyanokat teszek, vagy akármi, hogy azon gondolkodom, vannak-e egyáltalán érzéseim. Máskor meg inkább túlcsordulok, és kiömlök, de azért ugyanezen gondolkodom. Sírok, nevetek, fáj, boldoggá tesz, kielégít, idegesít, elgondolkodtat, hidegen hagy, megbékít, felhergel, gyorsít, lassít, feldob, lelomboz, összetör, megjavít, összerak, felkavar, szétvet, kínoz, szédít? Nem. Semmi sem. Sohasem.

Szerepjáték példám

Szerintem valahol aggasztó, hogy mi, emberek, milyen kevés szót ismerünk, mennyire nem alkottunk magunknak eleget belőle – kevés szavunk van, tehát úgy istenigazából kevés dolgot is tudunk elmondani velük. Nincs elég kifejezésünk, ami mégis akad, az meg már unalmas; minden mondat ugyanoda vezet, lényegében senki sem tud újat mondani, én sem tudok újat mondani, de azt tudom, azt érzem, hogy tele vagyunk közhelyekkel, közhelyes percekkel, és igazából hülyeségnek találom, hogy az szabja meg, ki mennyit ér, hogy azt a pártízezer szót, amit mindenki jól és régóta ismer, milyen sorrendben, milyen élethelyzetben dobja össze kész szöveggé az ember. Szánalmas. Ijesztő. És valahol mégis izgalmas ezen agyalni.
Szánalmas. Nézd, nézd csak ezt a nyolc betűt: sz, á, n, a, l, m, a, s. Mennyire mást jelentenek így egymás után sorba, amikor a nyelvünket ócsárolom vele ahhoz képest, hogy ott egyedül állva a soha nem látott emberek között, a tömegben, a sötétben, a melegben én mennyire voltam ilyen. Ilyen szánalmas. Mondtam, most mondtam, hogy mindenfelé, minden irányban emberek álltak: furcsa jelmezekben táncoltak, nevettek, dülöngéltek, jól érezték magukat. Szórakoztak, vagy nem is tudom… elvoltak. Nem hiszem, hogy közülük bárkire az újdonság erejével hatott volna a környezet pezsgése. Az az erő, a részeges lendület, ami bennük volt, amit beléjük rázott a furcsán dübörgő ritmus, amire kornyikált valami női hang, ami részint talán egy kicsit, egy nagyon kicsit izgalmas, de javarészt, sokkal inkább mégis taszít magától. Értesz, ugye? Vannak ők itt körbe, a normálisan szocializált fiatalok, akik ilyenkor tényleg azt csinálnak, amit akarnak, akiknek most senki, senki, senki nem szabhat gátat, mert annyira szabadok és annyira leszarnak minden mást, amik nem ők. És vagyok én, aki általában semminek nem örülne jobban, minthogy végre otthon lehet, egyedül a szobájában, elfeküdve az ágyán, szemeit a laptopjára szegezve, figyelve minden bit és bájt rezdülésére, nehogy valamiről lemaradjon a világban. És közben egy cseppet sem gondol arra, hogy milyen lehet máshol, mondjuk, egy ilyen helyen, amilyenen itt vagyok, és az pedig pláne nem jutna az eszébe, hogy elkezdjen azon gondolkodni, hogy ha egyszer már mégis egy ilyen helyen köt ki, és próbál magának utat törni a jelmezes emberek tömegében, próbál nem hasra esni egyenesen Batman-ben, akkor miért egyes szám harmadik személyben mereng sajátmagáról.
Szóval igen, szánalmas vagyok. És már-már ijedt is és még inkább izgatott és… lám csak, milyen furcsa, milyen bosszantó, hogy szegényes nyelvezetünk miatt kénytelenek vagyunk teljesen más típusú érzéseket ugyanúgy nevezni. Mitől lehet megijedni? Izgulni?
Jobb kérdés, hogy mitől nem.
De érdekesebb az, hogy mitől érdemes.