Takács Flóra

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ:1995 okt. 11
KOR:17 év
CSOPORT: Tánc tagozatosok
OSZTÁLY: 11. táncosztály
KARAKTER: eredeti

Egy kis kiegészítés

BECENEVEK: Fló, Flóri, Lara,
SZERET: Blaett, rózsaszín, rózsa, ruhák, csokik, sütik
NEM SZERET: hipp-hopp, fekete ruhák, közönséges emberek, az unokatestvérem, brokkoli
BESZÉLT NYELVEK: magyar, francia, orosz
TITOK: Hát... nem azért titok, hogy ne mondjuk el senkinek?

Jellemem

Alapjába véve kedves és önzetlen lány vagyok. Segítek annak, akinek kell, néha ha megkérnek rá akár kicsiket is korrepetálok balettból. Barátom nem sok van, mivel én dolgozom, és gyakorlok, nem pedig barátkozom. Persze, nem vagyok antiszociális és jóban vagyok az osztálytársaimmal, de akkor is. Minden ezen felül céltudatos is vagyok, tudom, hogy mint szeretnék az élettől - mindig is tudtam - így mindent megteszek azért, hogy elérjem a céljaimat. Persze sosem nyúlok tisztességtelen módszerekhez én a tisztesség és a kemény munka mellett vagyok. Ha elérek valamit, az legyen az én munkám, ha meg elbukom valamit, az is legyen az én hibám.
Na jó, talán egy kicsit zárkózott is vagyok, mivel az én ikernővéremmel nem könnyű az élet ilyen tekintetben, mivel ő maga a nyüzsgés, mellette nem valami könnyű kibontakozni, mert ő a társaság lelke, meg minden…
Jaj, még valami, a családom az életemben a legfontosabb. A családomba tartózó személyek azok, akiket ha kell az életem árán is megvédek bármitől, elvégre ezért van a család.

Előtörténetem/Szerepjáték példám

*4 évesen*

A színpadon felgyulladtak a fények és elkezdődött az előadás. Én lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássam a lent táncoló lányokat. Persze engem nem ők érdekeltek, hanem az anyukám, aki bármelyik pillanatban kijöhetett a színpadra. Mondjuk a többi táncos munkáját is csodálattal figyeltem, és néhány lépésnek még a nevét is tudom, de engem ők nem érdekeltek.
- Nézd, ott jön anyu - tette apukám a vállamra a kezét és az ellenkező irányba mutatott, és valóban ott táncolt be az én anyukám. Abban a pillanatban, hogy belépett minden megváltozott, mindenki rá figyelt, mert ő volt a sztár. Pontosabban a Szentpétervári Balett prímadonnája.
Innentől kezdve az előadás csodálatos volt, pont olyan, amilyennek lennie kellett, és anyukám csak úgy tündökölt. Persze a családból én éreztem magam a legjobban, a bátyámat és az ikernővéremet nem érdekelte, ők nem voltak azok a művésztípusok.
- Erre, erre - sipákoltam magyarul a sok orosz művész között, miközben átvágtam a tömegen, hogy az anyukámhoz juthassak, aki elvileg már várt minket. - Itt lesz - álltam meg egy ajtó előtt, amin egy csillag van. Persze, olvasni nem tudtam, így csak találgattam.
- Nem ott, eggyel arrébb - fogja meg a kezem Vincent és húz arrébb eggyel. - Ez az - mondja, majd benyit az ajtón. Ahogy az kitárult előttem én már rontottam is be, hogy anyám karjaiba vessem magam, aki persze el is kapott.
- Na, tetszett? - kérdezte mosolyogva, miközben a fejével intett a család többi részének is.
- Igen, csodálatos voltál. Én is olyan akarok lenni, mint te. Én is balettozni akarok - mondtam, és tulajdonképpen akkor döntöttem el, hogy mi is leszek.

*8 évesen*

- Vidd innen az undorító rózsaszín szoknyádat - lökött el majdnem a nővérem, miközben megpróbáltam az anyósülésre vergődni. Persze, az nem is érdekelte, hogy éppen egy kocsiban voltunk, ami az autóbáján száguldott.
- Akkor maradj nyugton, hogy előre tudjak vergődni - szóltam vissza, miközben sikeresen lecsusszantam Vincent mellé, aki görcsösen figyelte az utat. Komolyan, annyira szuggerált, hogy már kezdtem attól félni, hogy komolyabb baja esik. - Vincent, Vincent - kezdem el rángatni a kezét, de nem reagál. - Hahooo.
- Hé, Barbie, hagyd mert a végén még karambolozik, annyira izgul - szólalt meg hátul a nővérem, de én inkább le sem reagáltam a mondanivalóját, az évek során megtanultam, hogy jobban járok, ha csendben maradok.
- Vincent, csörög a telefonod, apa hív - tartom most már elé a készüléket. Ő nem mond semmit, csak felveszi, bólint párat, majd olyan hirtelen nyom bele a fékbe, hogy majdnem előre esem, szerencse, hogy jó mélyen ültem az ülésben.
- Hogy mi történt? - kérdezi riadtan. - Jó értem, szóval akkor nem életveszélyes. A lányoknak? Biztos vagy benne, nekik most különórára kellene menniük. Rendben, te vagy a főnök, ott találkozunk - mondta, majd letette a telefont és megfordult.
- A Balett Iskola a másik irányban van - mondtam halkan, és éreztem, hogy valaki (a nővérem) megrúgja a székem hátát. Igen, értettem, hogy mit akar. Most maradjak csöndben, majd Vincent elmondja, hogy mi is a helyzet.
- Lányok - kezdett bele fojtott hangon - Anya… anya…
- Ugye nem halt meg? - szóltam bele akaratlanul is.
- Nem, balesete volt. Nem életveszélyes a sérülése, de… valószínű, hogy le fog bénulni, így többé nem táncolhat.
Amikor ezeket kimondta egyszerre könnyebbültem meg, és… és nem tudom, hogy mit éreztem, de azt tudtam, hogy valami fáj. Fájt, hogy anyám soha többé nem fogom látni táncolni, de örültem, hogy túlélte.
Mindenesetre, amikor bementünk a korházba anya már a kórteremben vol bekötözött lábakkal. Szörnyen nézett ki, az biztos, de én odamentem hozzá. És könnyes szemmel, de mosolyogva közöltem vele:
- Ezentúl mind a kettőnk helyett fogok táncolni.

*Napjainkban*

Egyedül vagyok a gyakorló teremben, nemsokára itt a vizsga időszak, én pedig kiválóan akarok teljesíteni, mint mindig. Kettőnk helyett is. Azóta nap óta annyit táncolok, amennyit tudok. Barátom nem sok van, de nem is kellenek. Én sikeres akarok lenni, mint annakidején anya volt Oroszországban. Miután felépült felejteni akart, így visszajöttünk pám szülőföldjére, Magyarországra. Eleinte furcsa volt, holott beszéltük a nyelvet, de valahogy mégis megszoktuk. Most pedig itt vagyok. Tánctagozatos az ország egyik legjobb iskolájában, úton afelé, hogy elérjem a célom. Sokat fel kellett adnom, de tudom, hogy meg fogja érni.
A gondolat mentem végén még fordultam egyet, majd kiválóan kitartott pózban megálltam pontosan egyszerre a zenével.