Nicolas Lewis

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: Magyarország, 1995. Május 20.
KOR: 17
CSOPORT: Hangszeresek
OSZTÁLY: 10. zeneosztály
KARAKTER: Keresett

Egy kis kiegészítés

BECENEVEKNick
SZERET:Gitárom
Amerika
Zeneírás
Minden, ami zenével kapcsolatos
NEM SZERET:Tánc
Macskák
BESZÉLT NYELVEK:Angol, Amerikai angol, magyar
TITOK:Olyan nincs.

Jellemem

Sose szerettem jellemezni magamat, mert nem nekem kell megállapítani, hogy milyen is vagyok igazából. Na, de mindegy, akkor belekezdek… Mondhatni, hogy nyugodt lélek vagyok, de ez inkább már a folytonos jókedv felé hajlik. Ezt ne úgy értsétek, hogy folyton piálok, mert nem így van, sőt. Csak, szinte mindig jó kedvemben talál meg az ember. Nem szokott túlzott dühkitörésem lenni, de, hogyha nagyon muszáj, mert mással nem lehet megoldani a zűrös helyzeteket, akkor viszont nem félek megcsillogtatni az ordibálós énemet. Amúgy meg, mondhatni nyugodtan fogadom a kritikákat, cikizéseket, etc… Hogyha már az ember túlzásba vitte, akkor az imént említett „Hulk” kitörik belőle, vagy csak szimplán faképnél hagyom az illetőt, nem fogom én rá pazarolni a drága időmet. Talán rossz szokásaim egyike, hogy minden embernek van nálam több lehetősége, hogy bizonyítson.

Előtörténetem/Szerepjáték példám

Nos, hát hol is kezdjem… Leginkább az elején, igaz? Hát akkor… 1995. Május 20.-án láttam meg a napvilágot Budapest egyik kórházában. Mondhatni, elég tehetős családba születtem, ez meg is látszott akkor, amikor apám Amerikában szerzett magának állást. Mivel csak nem hagyhatott minket itthon anyámmal, úgyhogy, amikor elértem a tíz éves kort, Amerikába költöztünk. Mondjuk, én legszívesebben a nagyszülőkkel maradtam volna ott, ahol voltam, de, mivel az idősebb szava a szent, mentem én is. Pedig egész jó kis életem volt. Az általánost még Magyarországon jártam ki, ahol tökéletesítettem angoltudásomat, így már felkészülve vetettem bele magamat a nagy ország életébe. Szinte még meg se érkeztünk, de máris az iskolában tudhattam magamat. Hát igen, nem éppen fényes dolog tíz év után egy másik országba költözni, ahol más nyelven beszélnek, és a többi. De lassacskán megszoktam, több barátra tettem szert, akik szintén másik országból származtak, köztük akadt egy- két magyar is, akik segítettek a beilleszkedésemben. Úgy gondoltuk, hogy minden a terv szerint halad, és véglegesen kint maradunk Amerikában, amit akkorra már nem is bántam, mert megkedveltem az ottani környezetet, társaságot. De, ahogy az idő telik, a lelkesedés is alámúlik. Ugyan ez történt apámmal, és a „tökéletes, álom munkájával”. Már nem érezte jól magát, kezdett alább hagyni a lelkesedése, és ezt követően el is tanácsolták, mondván, hogy nem kell nekik hanyag munkás. Így hát, még egy kis ideig ottmaradtunk, próbálta meggyőzni a főnökété, hogy adjon neki még egy esélyt, de ez nem sikerült neki. Mivel már minden hitét elvesztette az ország iránt, visszaköltöztünk Magyarországra. Csak azt nem értem, hogyha tudta, hogy egy idő után a munkássága már nem fogja elérni azt a szintet, mint az előtt, akkor minek is költöztünk oda? Nem maradhattunk volna az eredeti helyünkön? Na mindegy, ez márt megtörtént, nem tudunk a múlton változtatni, pedig néha szívesen megtenném. Itt, viszont már talált, egy mondhatni jól fizető állást, de az ez előtti szintjét nem érte el. De engem minden áron egy jó iskolába akartak járatni. És, mivel tudták, hogy tehetséges gyerek vagyok, szeretem hallgatni, és csinálni is a zenét, ezért minden áron egy művészeti iskola után kutattak, melyre rá is találtak. Ez a Sunshine szakiskola volt. El is mentünk a felvételire, melyet sikerült jó eredménnyel teljesítenem, ugyanis rá pár napra, lehet, hogy volt az egy hét is, de megérkezett a várva várt levél, hogy felvettek.