Zách Simon - heartbeat slowing down

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: 1988. október 25. // Magyarország, Esztergom
KOR: 24
CSOPORT: Tanár
OSZTÁLY: hát…izé…
KARAKTER: eredeti

Egy kis kiegészítés

BECENEVEK Simon, Simi, Franc, Fatökű, Seggarc
SZERET: zene, a gitárom, nikotin, rock, az mp3 lejátszóm, a telefonom, utazgatni, rajzolni, ének, enni, háromnapos pizza, különböző opiátok, illatos tollak, korán kelni, későn feküdni, aludni, b.sztatni másokat.
NEM SZERET: unatkozni, elfáradni, felesleges beszéd, kényelmetlenség, kínkuss, zavart pillanatok, feledékenység, magyarázkodni, rákok, mustár
BESZÉLT NYELVEK: angol anyanyelvi szinten, spanyol…egy nagyon kevés, magyar természetesen, és ha kell franciául is megértetem magam. De ez nagyon vértizzadós, félig activitizős, egyedi nyelv, úgyhogy, nagyon zárójelben jegyzem meg.
TITOK: Öhm…az eredeti hajszínem szőke. Undorítóan nézek ki vele.
Nem annyira titok…de nem verem nagydobra. Van/ volt egy együttesem az államokban. Igazából ott meglehetősen jelentős sikereket értünk el, jó talán Brittekhez is sikerült átszivárogni, de Európa többi részére, így Magyarországra sem sikerült betörni. Annyi baj legyen.

Jellemem

Hát… Meglehetősen enervált, flegma alak vagyok. Első pillantásra legalábbis süt rólam az unalom, meg a semmittevés közönye, de ez ne tévesszen meg. Illetve…teljesen mindegy hogy állsz hozzám, tíz perc beszélgetés után ziher összezavarlak mint szőke rendőrt a közúti ellenőrzés.
Mindenről van egy határozott véleményem, amit vagy megtartok magamnak, vagy pedig…néha kipiszkálják belőlem, és akkor aztán osztom a népet, de nem vagyok az a fajta vérmérsékletű ember, akit könnyedén magával ragadnak a kicsinyes viták. Szóval ezekből ha lehet kimaradok. Így nehezen kiismerhető, zárkózott alak benyomását keltem, mert ha nem ismerlek, magamtól nem igazán szólítok meg másokat. De amúgy barátságos vagyok, meg rendes is, szóval nem kell tőlem ok nélküli szemétkedésre számítani.
Hű hát…nehezen lehet felkelteni az érdeklődésem, általában teljesen reménytelen dolgok kötnek le…de nagyon is tevékeny vagyok. Hiába tűnik úgy, hogy egy szobanövény szintén vegetálok, valójában ezer dologra figyelek, teszek-veszek matatok, szóval dolgozom én…csak nem túl látványos tempóban.
A gondolkodásom, és logikám (ha van ilyen) elég nyakatekert, nehéz követni, megérteni még reménytelenebb, szóval ez is emeli tekintélyemet a bogaras hülyegyerekek köreiben. Minden tekintetben őrült vagyok. Nagyon. Veszélyesen. Viccesen.
Figyelmem nehéz lekötni, szóval bármi képes eltéríteni az adott tárgytól, csapongok, random vágok bele új és új témákba, kalandozok, de nagy átéléssel magyarázok, és…és na. Nem hiszem hogy jó tanár lennék. Túl engedékeny vagyok. Bár ez hangulat kérdése. Néha kedvem lenne megvágni az egész bagázst amikor üvöltöznek az óráimon. De amúgy igyekszem jó fejre venni a dolgot. Szóval nem üvöltök, nem csapkodok. Liberális politikával kormányzok.
A nők…a nők… ők egy külön téma. Imádom őket, tényleg megdöglök értük, de ez nem mindig kölcsönös. Általában kell egy kevés idő, amig levetkőzöm magamról azt a kis kölykös zavart, de amúgy nem vészes. Semmi extra. Annyi talán, hogy néha képtelen vagyok venni a lapot, de hát na. Nem a nők-szerelem-kapcsolat triád az első a listámon.

Előtörténetem/Szerepjáték példám

Hű…hát ilyet régen csináltam.
Önéletrajz? Jó vicc.
A középiskola után szinte egyből, a harmadik félév közepén kiraktak az egyetemről. A műszakira jártam, ha érdekel. Amúgy nem volt baj vele. Rendben volt az egész. Csak nem komáltam. Tudod, a sok karót nyelt, nagyarcú kölyök, akik elteltek földöntúli teljesítményüktől, eszméletlen sznobok voltak. Pedig csak bejutni voltak képesek, amúgy bukdácsoltak. Ezt én mondom. Nekik volt a legnagyobb arcuk az egész szakon.
Mindent egybevetve, hamar eljöttem onnan. Átköltöztem az USÁ-ba, a nagybátyámhoz. New York, mond neked valamit?
Amúgy egészen pontosan Manhattam-ben éltünk. Én egy képregény üzletben morzsolgattam a napjaimat, közben éjszakánként céltalanul csatangoltam a bárok, és klubbok között. Aztán egy véletlen folytán, mikor épp nem hullarészegen tobzódtam valaki más hányásában (mert azt tudni kell rólam, hogy sosem hányok. Akármennyire ittam is el az agyam, soha semmi nem jön vissza. Ha erőltetném, az más lenne. De kinek hiányzik hogy a vacsora visszaköszönjön a padlóról?), szóval épp józan voltam, amikor az egyik törzshelyemen, egy régi hét húros fender gitárcsoda akadt a kezembe.
Azt tudni kell rólam, hogy bolondulok a zenéért. Ötévesen fogtam először a kezembe gitárt, és azóta nem eresztem. Tanultam akusztikustól kezdve az ilyen- olyan húros elektromos márkákig, rengeteg félét kipróbáltam, tehát tudom miről beszélek.
Szóval ahogy csak úgy magunknak dzsemmeltünk, egyre több és több pacák gyűlt körénk. Mi pedig egyre jobban élveztünk, és az este végére, már mi voltunk az este sztárjai. Másnap reggelre össze is álltunk, így megalakult a She ain’t no Cinderella nevű formáció legelső, kezdetleges formája. Akkor még csak ritmus gitáros voltam, hiszen volt egy rém jó énekesünk, aki később drogtúladagolásban elhalálozott. Egy bő három hónap múlva.
Gyászoltunk.
Akkor megfogadtam, hogy nem drogozom többet. Valahogy bennem élt az életkép, a feleséggel, a kölkökkel, meg a biztos melóval, és nem akartam elvágni magam ettől.
Move along, move along.
Lépnünk kellett, hiszen Manhattan kis utcái körében egyre felkapottabbak lettünk. Mit volt mit tenni, a temetés utáni legelső koncertre, Jimmy Steele helyére beléptettek engem. A középiskolai ének-zene átlag döntött, és én két egész jeggyel mindenkire rávertem. Látjátok gyerekek? Az a sok beadandó dolgozat a lelke mindennek.
Szóval mivel a kis pince-koncert elsöprő sikert aratott, úgy határoztunk tartjuk a jelenlegi alakzatot, azzal a különbséggel, hogy új nevet találtunk a bandának : men with golden fins.
Szóval pár hónapig elvoltunk a kicsi összejövetelekkel. Aztán ez a kicsi összejövetelek egyre nagyobbak lettek, a saját számainkat is kajálták a népek rendesen, míg végül nem jött egy kicsi lemez kiadó, hogy szerződtessenek minket.
A többi már történelem. Ezt is csak nagy vonalakban meséltem el, mert nem volt ilyen egyszerű a dolog. Voltak viták rendesen. Széthúzások, balhék, botrányok, stressz, feszkó. De megérte.
Nem akarok felvágni meg semmi, az egész államokban ismertek lettünk, de annyira sosem lettünk sikeresek, hogy világkörüli turnéra induljunk, de ez az ötven kicsi ország kedvelt minket. Legalábbis egy bizonyos réteg. A többi vagy nem tudott rólunk, vagy nem érdekeltük őket.
Ment a szekér rendesen. De valamikor július környékén elváltak útjaink a bandával. Akkor már mindenkinek tele volt a t.ke a másikkal, hiába össze voltunk zárva, és egymás arcát bámulni a nap huszonnégy órájában, elég megerőltető. Szóval, hogy ne hulljunk szét teljesen, úgy döntöttünk, hogy szünetelünk. Feltöltődünk, mindenki belekezd egy saját projektbe, és kicsit később ismét összeülünk.
Én akkor elég rendesen gyárottam a dalszövegeket, olyanokat is, amiket a M.W.G.F-el nem játszhattam volna le, szóval valami olyasmit forgatta ma fejemben, hogy majd amatőrebb bandáknak irkálok dalokat. Ment is volna. Nem azért hagytam ott az új világot, mert begazoltam.
Azért költöztem vissza Magyarországra, mert édesanyám meghalt. Egy közúti baleset áldozata lett. Cserbenhagyás, érted. Hát nagyon kivoltunk. Nem csak én, hanem mindenki. Még apánk is meglátogatott, pedig nagyon nem kedvelte anyut. Tizenhárom voltam mikor elhagyott minket. Azóta is csak kétévente láttam, karácsonykor.
Sejtettem, hogy nem fog azonnal belebújni a családapa bőrébe, szóval inkább hazajöttem. Már csak a húgom miatt is. Apu nem vette volna magához, így vettem egy lakást, és magamhoz költöztettem. Úgyhogy most együtt élünk. Egy suliba is járunk. Mármint ő tanul, én pedig tanítok. Remek, nem igaz?
Mindenesetre nem bánom hogy így alakult. Anyu halála még mindig rettenetes élményként tornyosul fölém, de másfelől segít hogy nem kell a mókuskerékben hajtanom. Ráérősen firkálgatok mindenfélét, és majd ha megint összeállunk a bandával eljátsszuk őket. Remélem addigra Abigél is beadja a derekát, és kiköltözik velem New York-ba. Nem szívesen hagynám itt. Illetve nem is hagyom. Ha marad maradok.
Sóhajtva dobtam le a tollat a papírra. Ennyit az önéletrajz írásról. Nem megy ez nekem. Sosem tudtam esszéket írni. A tesztek még jók, mert ott a szádba adják a szavakat, és nem kell gondolkoznod mit írj, de hát így most…csak elkalandozok.