Bakó Szilárd → The boy who never cried again

BAKÓ SZILÁRD

YOUR NIGHTMARE

EVAN PETERS

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ:Budapest, 1995. február. 14
KOR:17
CSOPORT:hangszeresek - dobos
OSZTÁLY: 11
KARAKTER: eredeti

Egy kis kiegészítés

BECENEVEKSziko, Szili
SZERET: csend, arcfestések, gördeszka, bulik, Fanni
NEM SZERET:tanárok, család, hiszti, sárgarépa, matematika
BESZÉLT NYELVEK: magyar, román, angol, német
TITOK:Anyai ágról a nagyszülei erdélyiek, amit igazából eddig senkinek sem mondott el. Igaz nem is kérdezték, meg sosem mondta, hogy vakációkon ő hová megy.
Fannit azért utálta fiatalabb korában mert nagyszerűen tudott táncolni, Szilárddal ellentétben, mindezt sosem mondta el neki. Most azonban örül, hogy nem az irigykedő kisfiú szerepét játssza el Fanni előtt, hanem azt akit igazán szerethet.

Jellemem

Semmi sem lepi meg, semmi sem indítja meg, semmi nem kelt benne csodálkozást, és nem is lelkesíti. Ő nyugodt megfigyelő marad. A mindennapokban ez a magatartás néha ingerlő. Nem ragadják el az érzések, legyen az öröm vagy gond, bosszúság vagy az élmények özöne. A túlfeszített helyzeteket nyugodtan, esetleg ironikus mosollyal szemléli. A nyugtalanságra feltűnően határozottan reagál. Ha belép valaki melegszívűen és lelkesedve, ő hideg lesz, mint a jég. Ha valaki megvan telve a világ nyomorúságai miatti panasszal, pesszimistán, akkor optimistább, mint valaha, és elviselhetetlenül gúnyolódik. Ha megjelenik valaki színültig telve tervekkel és javaslatokkal, akkor számára a legnagyobb élvezet, ha lelkesedésére hideg vizet önthet. Kiegyensúlyozott gondolkodásával és éles elméjével könnyűszerrel rámutat az illető ötleteinek gyengéire. Ha enged ennek a kevéssé kellemes vonásának, másokat kínzó, kellemetlen alakká válhat, aki csak annál jobban ingerli a többit, mert saját nyugalmát soha el nem veszíti. Rendkívül jól szórakozik, miközben mások dühöngve bosszankodnak. Mások iránt közönyös. Sem nem kemény, sem nem brutális, de hideg. Ha valaki segítséget kér tőle, és cselekvésre ösztönözhető, akkor barátságos és szeretetreméltó. Egyébként visszahúzódik, mert alaptermészetéhez tartozik az a vágy, hogy lehetőleg ne zavarja senki.

Előtörténetem/Szerepjáték példám

A vakáció vége nagyiéknál – Istenem, mikor megyek már haza?!

Nagy kikerekedett szemekkel vártam, hogy Noncsi – Noémi – mondjon már nekem valamit. Eleve nem volt szép tőlem csak úgy rá rontani és faggatni őt azzal kapcsolatba, hogy látta már a nagyszüleinket telefonon beszélgetni, avagy sem. Ő az unokatestvérem, aki lehet tizenhat éves romániai, de igazán elmondhatná mi a jó eget művelnek már a szüleim odahaza. Értem jöhetnének már igazán, hiszen letelt az egy hetes vakációm és újra tanulnom kéne. Nem arról van szó, hogy rajongok a suliért, de azért Pest mégis csak Pest nem pedig Marosvásárhely. Itt naponta elő kell szednem a román tudásomat, amit üzletekben vásárláskor nem igazán szeretek megcsillogtatni. Ha meg magyarul beszélek románok előtt megbámulnak, hogy ,, Jé ez a gyerek magyarul beszél”. Persze ilyet is csak az én fantáziám talál ki, nem szólalnak meg, csak néznek, de a gondolataikat szinte hallani tudom.
A legviccesebb emlékem itt az az, hogy egy román diák az egyik bulin cigizni szeretett volna. Én pont a pultnál ültem egyedül, néhány szót elváltva a pultos lánnyal aki alig volt néhány évvel idősebb nálam. Hála Istennek beszélt magyarul, de a neve… hát az valami román hangzású volt, fejből meg én sem emlékszem rá pontosan. A lényeg, hogy beszélgettem vele, az a srác meg egyszerűen odajött a pulthoz. Látta és tudta is a jelenlévők közül senki sem annyira nikotinfüggő mint ő, engem akit nem ismert úgy érezte muszáj megkérdeznie, hogy van-e nálam öngyújtó.
Neki tűz kellett és ezt az egyetlen szót egyszer románul – látva, hogy bambán nézek rá – másodjára meg már magyarul is feltette nekem. Megráztam a fejem nemlegesen, pedig volt csak ismeretlen románokkal nem igazán szeretek lepaktálni, akik az ismerkedést 'tűzzel’ kezdik.
Noncsi mindig nevetett ezen, valahányszor elmondtam neki az itt átélt legkedvesebb vagyis inkább legviccesebb emlékemet. Most ebben a szent percben nem nevetett csak nézet ugyanolyan közömbös és semmitmondó arccal, hogy semmit se tudjak leolvasni az arcáról. Kissé kellemetlen hangulatban voltam, feszengtem már a nagyiéknál, egyszerűen haza vágytam az én országomba… városomba… iskolámba.
Odahaza, Pesten sokkal több barátom van, tudom mi hol van és hogy mennyibe kerül, de itt… Ki tudja pontosan megmondani, hogy egy város közti busz, most 2 lei 5o bani vagy sem? Nálunk ez másképpen van, mehetsz akár villamossal is, azonban Vásárhelyen nuku. Szerintem csak képről láttak villamost és ha van akkor csak Bukarestbe, de oda én ugyan nem megyek. Elégé rasszistának tűnő alak vagyok, nem akarom, hogy ezt a románok a szemembe is mondják ott, mert biztosan lennék olyan kis pofátlan alak, aki nem szólal meg a nyelvükön. Nagyapa mindig azt mondogatta nekem ,,Én sosem fogok megtanulni románul, inkább tanuljanak meg a románok magyarul!” Nagymamánál ez már máshogyan volt, ő társaságkedvelő lény, ha nem beszélhetne a román szomszédaival, szerintem a nagyapa agyára menne.
Igazság szerint van egy olyan érzésem, hogy én nem tudnék Erdélyben lakni, körülvéve azokkal a rengeteg dombokkal meg helyekkel együtt. Oké, abban mindenkinek igaza van, hogy a kilátás szép. Bizony szép, de nem egy olyan honvággyal teli fiúnak, mint én. Otthon akarok lenni, lehetőleg mihamarabb. Csak érkeznének már meg végre a szüleim! Hol késlekednek? Elromlott volna a kocsi útközben? Nem akarnak szólni, hogy jönnek a meglepetés kedvéért? Rejtély, de mi nem tudok semmit kiszedni Noncsiból, addig meg semmire sem juttok. Pedig én szívesen megtudnám, hol a nyavalyában késlekednek már a szüleim. Megfeledkeztek volna rólam he?
Úgy döntöttem, abba hagyom az unokatestvérem nyaggatását és elmegyek még azért is gördeszkázni a parkba. A szándék megvolt bennem, de nem értem el addig, a lépcsőn lefele menet szembe találtam magam a nővéremmel Hildával és a barátjával – vagy éppen jövendőbeli férjével – Norberttel. Csak reménykedni tudtam abban, hogy értem jöttek és nem vakációzni szeretnének a nagyiéknál. A bennem lévő megkönnyebbülésnek hála egyből a nővérem 'karjaiba ugrottam’ üdvözlés képen őket.
– Már azt hittem nem jön utánam senki. Mi tartott ilyen sokáig? Na és miért nem telefonáltatok?
– A meglepetés kedvéért Sziko. Tudod a szüleid igazán kíváncsiak voltak meddig bírod ki a nagyszüleidnél úgy, hogy nem beszélsz velünk. – elengedtem a nővéremet és szembe néztem az ő barátjával.
– Ugye kiengesztelő ajándékot hoztatok nekem? – csak vicceltem, de iszonyat mód jól esett amikor Hilda és Norbert egymás szemébe néztek, mert fogalmuk sem volt miről beszélek.
– Kiengesztelő ajándékot Szili?
A nővérem kitérő kérdésére csak bólogattam, ha megszólalok egyből kiderülne a csalafintaságom. Jól ismer és őt nem tudom úgy becsapni mint a többieket akik oly keveset tudnak rólam, mint az Ős robbanásról a tudósok és történészek.
– Igen, tudod a nagyiék nem a nővérem… meg a barátja. – említettem meg Norbertet is, hogy vegye úgy én már a családom tagjaként tekintek rá.
– Igazán tervezhetnénk egy közös sétát ti, Fanni meg én a parkban talán. De otthon, nálunk. Itt a pesti ember fia elvész, ha nem ismeri mi hol van. Na mit szóltok?
Tudom, nem szoktak ahhoz, hogy ilyesmi jusson az eszembe, azonban most szükségét éreztem egy 'családi’ sétának ahol a két Bakó testvér együtt van azzal akit, talán igazán szeret.
– Khm Sziko szerintem ezt jobb lenne odabent megbeszélni. Azt akarod, hogy az egész szomszéd meghallja mit tervezünk mi odahaza? – sejtelmesen megnéztem Norbertet aztán rájöttem mit akar. Bemenni, minél előbb a nagyiék lakásába, mert idekint a folyóson semmiképpen sem szeretne ücsörögni. Bólintottam egyet és félre álltam az útból, ezzel beengedve őket a nagyiékhoz.

Elfogadva! Foglalj avatart, titulust, töltsd ki a profilodat, és mehetsz játszani!