Nádai Mirabella

Pár adat rólam

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: Hollywood, 1994.03.14.
KOR: 18
CSOPORT: Zene tagozat
OSZTÁLY: 12. zeneosztály
KARAKTER: Eredeti

Egy kis kiegészítés

BECENEVEK: Míra, Mia, Bella
SZERET: Énekelni, táncolni, gitározni, zongorázni, őrültségeket elkövetni, balhékba keveredni. Szeretem a felfordulást és az epres joghurtot.
NEM SZERET: Szabályokat betartani, mások elvárásainak megfelelni. Utálom, ha megmondják mások mit tegyek és mit ne.
BESZÉLT NYELVEK: magyar, angol, francia
TITOK: Azt hitted mi?

Jellemem

Olyan vagyok, mint egy kaméleon. Mint mindenkinek nekem is van jó és rossz tulajdonságom. Sajnálatos módon nekem az utóbbiból több jutott. Akaratos vagyok, ami azzal jár, hogy kiállok a magam igazáért. Szókimondó vagyok, így ami a szívemen az a számon. Ez legtöbbször rosszul sül el. A hirtelen, meggondolatlan véleménynyilvánításommal gyakran sértem meg a szeretteimet is akaratlanul. Ilyen vagyok! Nehéz kiigazodni rajtam, hisz túl sok az olyan érzelmi kilengésem, amit senki sem ért meg. Ha dühös vagyok csapkodok, török, zúzok. Ilyenkor jobb megtartani a tisztes távolságot. Mindezek mellett óriási nagy szívem van. Törődöm azokkal, akik velem is. Ha valaki kiérdemli a barátságomat, mindent megteszek érte. Megvédem, bevédem, akár ölök is érte! Sokat beszélek, így könnyen ismerkedem. A csinos lányok mellett én elveszem. Nem vagyok oda a legújabb divatért és a romantikus vacsik sem hoznak lázba. Szeretem, ha valaki képes önmagát adni és nem másnak akar megfelelni. Vonzom a zűröket, így kijelenthetem: A bajos csaj megérkezett!

Előtörténetem/Szerepjáték példám

A nap sütött, a madarak csicseregtek és az ébresztőórám-mint minden reggel- hangos zöreje keltett. A fejemre húztam a párnát és a nyüszítésemmel próbáltam a világ tudtára adni, hogy még nem készültem fel.
Képtelen vagyok rá.
Gondoltam és végül úgy döntöttem, hogy visszaalszom. A tervemnek lőttek, ugyanis a következő pillanatban lépteket hallottam.
- Ébresztő, dagadt! -
Szólított a bátyám az egyik legtalálóbb és legkedvesebb becenéven.
- Hagyj békén és húzz már ki a szobámból!-
Tudom nem voltam túl kedves, de dühös leszek, ha valaki nem hagy aludni. Amúgy is: Szeretem a bátyámat piszkálni.
- Ugye nem akarod, hogy ..-
Tette fel a kérdést, de mielőtt befejezhette volna én már válaszoltam is.
- De!-
Hangom határozott volt és pimasz. Szemeimet becsuktam és próbáltam visszatalálni az álmok szigetére, de mielőtt ez megtörténhetett volna Alex intézkedett. Miután kiment a szobámból egy pohár vízzel tért vissza, ami végül az ágyamban landolt.
- Te hülye vagy?-
A kérdésem természetesen költői volt. Az ágyneműm vizes lett, ráadásul a víz nagy része a pofámat érte. Az arcom égett a dühtől. Kiugrottam az ágyamból, majd neki estem Alexnak. Ütöttem, rúgtam, de nem sokat értem vele szemben. Miközben én szidtam, ő csak nevetett rajtam.
- Felvételi, hugica!-
Csak ennyit mondott miután összekuszálta a hajam és az ágyra dobott. A szobából kimenetelét az én üvöltésem kísérte. Tudtam, hogy igaza van, de nincs az a pénz, hogy én ezt belássam. Már a felvételi gondolatától is rettegtem, így fogalmam sem volt mit tehetnék annak érdekében, hogy elkerülhessem. Alex eltökélt volt és esélyét sem láttam annak, hogy annyiban hagyná azt, hogy kihagyom. Végül úgy döntöttem, hogy ideje készülődni és majd lesz, aminek lennie kell. Bementem a fürdőbe megmostam az arcom, fogat mostam és kifésültem a hajam. Kiválasztottam az alkalomhoz illő ruhát, ami nem volt más, mint egy rózsaszín dorkó, rózsaszín tütüvel és fekete trikóval. Mindezt a karkötőimmel ötvözve. Stílusos, egyedi, akár csak én. Indulásra kész voltam. Legalábbis jó volt ezt hangoztatni. Ledőltem az ágyra és a gondolataimba merültem. Eszembe jutott milyen volt, amikor anyu és apu biztatott. Amikor ők velünk voltak minden könnyebb volt. Beugrott a baleset és a tudat, hogy csak én éltem túl a szívembe hasított. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amikor lepergett előttem az autók összecsapódása. Mások csodának, én balszerencsének nevezem azt, hogy még élek. Alex lépteit hallottam, így felültem az ágyon és letöröltem a könnyeim. Öltözékemet megpillantva elmosolyodott és megrázta a fejét. Ő sosem értette miért öltözködöm így. Mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy őrült. Alex az, aki mindent elintéz. Velem ellentétben ő felelősségteljes és érett. Szüleink halála után ő vette át a rólam való gondoskodás szerepét. Munkába állt és feladta az álmait, az én álmaimért.
- Eljött az idő, hogy bizonyíts.-
Ahogy ezt kimondta láttam a szemében a csillogást. Tudtam, hogy hisz bennem és ez boldogsággal töltött el. Odarohantam hozzá és szorosan átöleltem.
- Na most már elég lesz. -
Szólalt meg szemétkedve, amikor már hosszasra nyúlt az ölelésem. Én felhúzott orral ütöttem meg a vállát, de a komolyságot hamar átvette a nevetésem. A szobát, amit eddig a kétségbeesés és a reménytelenség töltött el, boldog hahotázás zengte be.